A testhőmérséklet mérése kiemelt jelentőségű az orvosi gyakorlatban. Számos betegség jellegzetes hőmérséklet-változással jár. A mérési eredmények alapján követhető a betegség
lefolyása, és az orvos meg tudja ítélni a kezelés hatékonyságát is. A láz a testhőmérséklet kóros emelkedésének leggyakoribb formája.

A mért érték mindig attól függ, hol történik a mérés. Egységes „normál testhőmérséklet” nem létezik. Az egészséges szervezet hőmérséklete napszaktól és aktivitástól is változik.
Végbélben mérve természetes jelenség, hogy estére akár 0,5 °C-kal magasabb érték adódik. Fizikai aktivitás után szintén emelkedhet a testhőmérséklet.

Kétféle értéket különböztetünk meg: maghőmérsékletet és felszíni hőmérsékletet. A felszíni mérés a bőrön történik, és a test belső hőmérséklete, valamint a környezet hatása együtt alakítja. A maghőmérséklet testüregben mérhető, ahol a nyálkahártya hőmérséklete ad pontos képet.

Kétféle pontosságot érdemes megkülönböztetni: a készülék technikai pontosságát és a használat közbeni pontosságot. Az elsőt ideális körülmények között határozzák meg a
minőség biztosítása érdekében, a vonatkozó szabványok szerint. Egy korszerű, jó minőségű lázmérő esetében a ±0,1 °C pontosság általánosnak tekinthető.

A mindennapi használat során tapasztalt eltérések azok a mérési hibák, amik nem a készülék hibájából adódnak. A különböző mérési helyek és időpontok közötti különbségek élettani okokra vezethetők vissza: a helyes használat jelentősen javítja a mérés megbízhatóságát, ezért érdemes követni a használati útmutatót.

A legmegbízhatóbb maghőmérséklet a végbélben mérhető. Ez a módszer pontos, és az eredményeknek is kisebb a szórása. A normál tartomány általában 36,6 °C és 38,0 °C között
van. Szájban történő mérésnél az eszköz elhelyezhető az arc belső oldalán vagy a nyelv alatt. Az így kapott érték általában 0,3–0,8 °C-kal alacsonyabb a végbélben mért hőmérsékletnél.

A bőrfelszínen végzett mérések közül a hónaljban és a lágyékhajlatban történő mérés terjedt el. Ilyenkor a végtagot a testhez kell szorítani a külső hatások csökkentése érdekében. A módszer időigényesebb, és az eredmény is kevésbé pontos. Felnőtteknél a hónaljban mért érték akár 0,5–1,5 °C-kal is alacsonyabb lehet.

Csecsemők esetében a fenti módszerek közötti eltérések kisebbek.

A fülhőmérők a dobhártya és a környező szövetek által kibocsátott infravörös sugárzást mérik. Az érintésmentes homlokhőmérők a homlokról érkező infravörös energiát érzékelik: mérés során az eszköz ezt az energiát gyűjti össze, majd hőmérsékleti értékké alakítja.